Kezemben egy csöppke virág.
Bággyadtkék szirmain rezdül a lélek.
Üzenet, mely a mának öröme,
A pillanat vigasza dalol e kékségben.
Nézem, s szánom a tűnőt.
Az elröppenő varázs szorítja torkomat.
Miért kell minden szépnek pusztulni
Egy csalárd kis villanat alatt?
Nézem, s szánom a távozót.
Úgy reszket bennem fájdalom,
Mint csendes hullám őszi futása,
Midőn partot keresve gomolyog.
Szánom, s közben látom: mosolyog.
Pillanat? Kérdi. A milliárdnyi év?
Azóta állok itt, s azóta kékségem
Sok szemnek volt étke már.
Nem a pillanat öli a létet,
A végtelenben számtalan perc szalad.
Csak az egyén hullik a jövőbe
Mikor a halál öröme hirtelen rászakad.
De ha elhagyod teremtett léted,
Vonszolhatod tested bármennyi éveken
Az élet nem folyik tovább selyemfű réteken,
Ha illatos anyád kéklő szirmait
Sóvárogva pazar, idegen lepelre cseréled.
Az élet én vagyok, tanít a pici kékség.
Törvény: a bennem lakó számtalan tavasz.
Az állandóság gyenge lényem hatalma,
Mely rohanó léttel tova nem szalad.
Tudod a pillanat nem virágnak való.
Anyák napján, 2009 május 7.-én
Magyar Gábor
Vastag a köd. Nyúlós és nyálas.
Ötszáz év minden szennye benne kavarog.
Súlyosan tapad a börömre az irdatlan szenny.
Lábam sárban topog, béklyót köp karomra
A magyar közöny.
Nem tudom miért vettük magunkra
Ezt a bűzhödt taknyos börtönt.
Utálkozó megvetések ocsmány tanúját.
Leköpött nemzetnek dicső takaróját,
A magyar közönyt.
Vaksi szemünkre hályogot ken,
Lottyadt tükrébe bámulunk.
Részeg elmére lázképet nyal,
Füledbe hazug nyákot csorgat
A magyar közöny.
Mikor kacagsz, betömi szád.
Mozdulni nem tudsz, mivégre is kéne?
A minden is semmivé lett már,
De testvért feledni jó lesz végre
A magyar közöny.
Hol van, ki letörli e százados szennyet.
Mit átoknak hisz a turáni nemzet.
Hol van a kar, mely lemossa a szemek hályogát?
Fülekbe zsoltárt suttogó ajkak merre késnek?
Tündérlélek katonái vajon mire várnak
Mikor fullasztó köd öli a réteket?
Mikor veszem észre már, hogy mindez én vagyok?
A kar, az ajak s a zsoltárok dallama enyém.
Bénult lelkem tündére én vagyok.
Turáni fajta, átkok pásztora született bennem,
Mikor anyám e ködös világra mécslángnak elhozott.
Én, én, minden, minden én s nekem.
Nekem kell lemosnom, a fény poklára küldenem,
Hittől zengő lélekkel örökre felednem,
Csendes zsoltárokkal, életvízzel fénnyé ölelnem
A magyar közönyt.
Magyar Gábor
Öreg farkas szédeleg a poros út martján,
Gödörbe lépve meg-meginog.
Kutyába se nézik a rohanó árnyak,
Kik élőnek hívén magukat
Gőgösen néznek alá
A csendesen kullogóra.
Minden lépte acsargó kín,
Bíborban játszik a sunyi fájdalom.
Ódon harcok alig forrott jegyei
Követelnek portkavaró, súlytalan,
Búcsúzó zuhanást.
Jó lenne elesni végre, engedni a parancsnak:
Indulj Uradhoz, aki kegyelmes.
Aki békét csókol hályogos szemedre,
Égkékre simítja lelked kínját,
Keserű vicsorgásod.
Köszönöm Uram! De maradnom kell,
Azt hallottam: túl a selyemfű dombokon
Csenevész bokrok közt lapulva
Bujkálva, lappangva, szótlan mordulva,
Maradék falka kóborol.
Élnek, bár élni tilos ma és itt a farkasok népének.
A szolgaság festett kutyái martak, öltek
Mindent ami tőled szakadt e világra Uram.
Ami fénybőlszőtt álomként igéddé lőn,
S mit szabadságnak hívtak egykoron.
Maradok Uram! Érted, s nem magamért.
Nem a kínért, mely fogam szorítja
Törve sorvadt államat.
De maroknyi szabad lappangóért,
Halkan pihegő álomért.
Álomért, mely egykor tiszta dalként csendült
Daliás bátor torkokon,
S mely most csenddé fogyva, álomba fagyva
Suttog kihalt kőfalakon
S rejtő lombok alatt.
Maradok az álmodókért Uram,
Mert amíg van, ki álmod álmodja
Poros útfélen botladozva, fényre vakuló szemmel…..
Addig te is élsz Uram!
Mindörökké! Ámen.
2009-04-16 és 17 fordulóján.
Zsombor fiam születésnapján,
Néki ajánlom szeretettel:
a legszelídebb Farkaskölyöknek.
Magyar Gábor